Egységben élni - Gálik Klára blogja

GONDOLATOK A HALÁLRÓL, AZ ELENGEDÉSRŐL, AZ ÉLETRŐL

GONDOLATOK A HALÁLRÓL, AZ ELENGEDÉSRŐL, AZ ÉLETRŐL

Amikor az embernek el kell engednie azokat az embereket, akik fontosak neki, akkor biztosan elgondolkodik az élet értelmén. Még, ha addig úgy is gondolta, hogy az élet csak egy játék, amit néha túl komolyan veszünk. Mindenszentekkor, Halottak napján megemlékezünk a szeretteinkről. De vajon az életben szerettük-e őket? Ott voltunk-e nekik? Boldog életük volt-e?

Azt gondoljuk, hogy az életünk arról szól, hogy ledolgozzunk a heti 40 órát és a két szabadnapon úgy érezzük, hogy meg kell pihenni, hogy újra le tudjuk dolgozni a következő 40 órát és így megy a körforgás. Van benne talán kétszer két hét szabadság, amit vagy külföldön töltünk vagy nem. Sokan nem is találják a helyüket a szabadságon, mert annyira furcsa érzés szabadnak lenni. A húszas éveimben már éreztem, hogy köszönöm szépen, ebből nem kérek. Ezt az életet én nem szeretném. Mert egyszerűen nem találom benne az értelmet, a célt, ami előre visz. Így indultam el az önismeret útján...

Amikor egy-egy embert el kell, hogy engedjek, mert elindult a Fény felé és itt hagyta a földi létet, akkor általában átgondolom az életem. Egyrészt hálát adok azért, hogy el tudom őket szeretettel engedni. Ami nem könnyű. Mert az embernek természetesen fáj, amikor elveszít egy olyan embert, aki közel állt hozzá valamilyen módon. Fáj, hogy nem láthatom többé, hogy nem érinthetem, hogy nem hallhatom a hangját. A tavalyi év nem volt egy könnyű év, megtanított elengedni, megtanított nem ragaszkodni, megtanított szabadnak lenni. 

Sokan mentek el mostanában. Az embernek egy élet alatt sok ember távozásával kell szembenéznie. S persze nem mindegy, hogy hogyan. Nem mindegy, hogy milyen kapcsolat fűzte ahhoz az emberhez és milyen stádiumban volt a kapcsolat az elválás pillanatában. Amikor az a kapcsolat nem a legjobb, akkor még a bűntudat is a társunk lesz, ami még nehezebbé teszi azt, hogy békében el tudjuk engedni a másik embert. „Miért nem békültem ki vele?”, „Miért nem látogattam meg Őt?” „Miért nem búcsúztam el tőle?”, stb.

Az igazság az, hogy a halált senki nem tudja elkerülni. De amikor számot vetek az életemmel, akkor rájövök, hogy bizony tehetek arról, hogy milyen életet szeretnék élni, s milyet nem (!), csak rajtam múlik, hogy élvezem-e az életemet vagy sem, hogy megyek az álmaim után vagy sem, hogy dolgozom-e a kapcsolataimon vagy sem, hogy szeretetben élem-e az életem vagy állandó konfliktusban és haragban.

Valaki tegnap újra elment. Egy csodálatos lélek, egy nagyszerű ember, egy varázslatos nő, aki minden pillanatban hitt bennem. Még akkor is, amikor én nem, mert még „kicsinek” éreztem magam a feladataimhoz. Ő már akkor úgy hívott, hogy „Mesternő”. A szavai csengenek a fülemben, amikor ecsetelte, hogy szerinte én vagyok a magyar Louise L. Hay (aki szintén idén távozott közülünk) és azt látja bennem, hogy több ezer emberhez fogok eljutni a szeretetemmel. Soha nem felejtem el a beszélgetéseinket, a támogatását, az ötleteit, az építő kritikáit, az imáit, amit értem mondott el. S tudom, érzem, hogy segíteni fog abban, hogy betartsam az igéreteimet, amiket neki tettem a munkámmal kapcsolatban.

Nagyon fog hiányozni. Elmélkedtem már sokat az élet értelmén, sőt megszereztem az életemben sok külső dolgot, ami nem tett boldoggá, s folyton ugyanoda jutok. Az életet nem megérteni kell, hanem ÉLNI, BOLDOGNAK LENNI, S SZERETNI. Mindennek csodálatos hatása van az életünkre, a kapcsolatainkra, a karrierünkre, a halálunkra is.

A testvérem halála megtanított a megbocsátásra, ami nem volt könnyű. Megbocsátani Istennek, hogy elvette tőlem azt az embert, akit annyira szerettem. Akire mindig számíthattam. Aki még most is hiányzik. A mosolya, az érintése, a fizikai jelenléte. De ugyanakkor érzem Őt minden pillanatban, a támogatását, a szeretetét, s néha még oda is pirít nekem, ha valamit nem jól csinálok. Segít, óv, mint egy igazi Nagy Testvér. Igyekszem boldognak lenni, hogy Ő is boldog legyen, és büszke rám.

Igyekszem úgy élni az életem, hogy amikor szembe kell néznem a saját halálommal, akkor azt tudjam mondani, hogy megérte minden egyes pillanat. Szerettem, boldog voltam, adtam és másokat is boldoggá tettem. Számomra ez az élet értelme.

Ez az írás azoknak az emlékére készült, akiket most kellett elengednünk a Fénybe. Az emlékük örökké bennünk él tovább. S reméljük, nagyon büszkék lesznek fentről ránk. Tudjuk és érezzük, hogy a támogatásuk velünk van. Nagyon szeretünk Titeket!

HOGYAN TEREMTSÜNK EGY CSODÁLATOS ÉLETET ÖNMAGUNKNA...
HOGYAN GYÓGYÍTSUK MEG ÖNMAGUNKAT!
 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Default Blogger
Already Registered? Login Here
Vendég
2019. október 14. hétfő